Hihetetlen, de ma, így egy sor balszerencse, és egyéb borzalom után ismét nekiestem a feladatnak. Éljen ~
Szóval ma óriási megagiga NYAPPY MINDENKINEK!!!
Csak a postolás utána tanulás van soron, fakultáció. Angol. De nem várom.
Mindenesetre miközben tegnap (illetve ma hajnalban) pakoltam fel a számokat az mp3-amra, szemet ütött egy érdekes számcím.
神 と ばら. Kami to bara. Akkor túl fáradt voltam hozzá, és még csak pár másodpercre sem volt időm belegondolni, de ma a nulladiik órában megint eszembe jutott, mikor az mp3-at hallgattam. Gyönyörű cím. Annyira meleg, és édes ez a két szó egymás mellett, hogy hátradőltem, és úgy ízlelgettem a csengését a számban. "Kami to bara, Kami to bara". Gyönyörű, nincs rá jobb szó. Eszembe jutott még Gackt önéletrajza is, a 自白 (Jihaku). Gackt azt mondja benne, hogy a japánok olyan gyakran írnak angolul dalokat, mert angolul írni könnyebb a szótagszámok miatt (egy sorba több szótag fér el). Még el is magyarázza, mint egy kis tanár. :) Ahogy egyre inkább ez a számomra lehengerlően szép és egyszerű cím csilingelt a fülemben (Kami to bara), egyre inkább az az érzésem, hogy Gackt szerint nem illő dolog csak a könnyebbsége miatt idegen nyelvet használni. És valahogy akkor és ott értettem meg igazán, mire gondolt, és ilyenkor mindig eszembe jut, mennyire csodálom őt, és milyen igaza volt. Sokkal szebb, és meghitebb (igen, ez a legjobb szó rá!) a Kami to bara, mint a God and rose. Az olyan semmilyen. De japánul olyan, olyan... kifejezőbb, intimebb, és közelibb. És persze maga a dal, ha egy az egyben japán, nehezebb munka gyümölcse, de szerintem megéri. Mikor kicsiként először fantáziáltam arról, hogy egy nap rendes dalokat írok (régen is voltak már dalaim, de nagyon rosszak voltak, de istenem, egy kilenc éves kislány még nem alkot örökzöldet 
), én is mindig angolul közelítettem meg a problémát, pedig akkor még csak jó se voltam belőle. Azóta már, mióta rendesebben írom a dalaimat, már magyarok, de nem igaziak. Egyszer majd egy sokkal szebb nyelven szólnak majd. Emlékszem, mikor egy barátnőmmel a banda alapításon elmélkedtünk, és neki volt valami kezdetleges zenekara, csak dalaik nem voltak. Nekem voltak dalaim, de zenekarom nem volt (most sincs). Emlékszem, mennyire könyörgött a dalaimért, hogy adjam őket nekik, és emlékszem hogy ez engem mennyire feldühített, és felháborított, és milyen elszántan tiltakoztam. Rengeteg novellán vagyok túl, ezernyi filozófiai eszmefuttatáson, de mégis a legfontosabbak úgy tűnik a dalaim. Ezt akkor fedeztem fel magamban. Mindent előbb odaadnék, mint azokat a dallamsorokat, amik a szívem és a lelkem legeslegmélyéről jönnek. És tényleg, ezeknek egy olyan nyelven kell megszólalniuk, ami a legközelebb áll a szívhez, és akkor már kit érdekelnek a szótagszámok. És ez nekem se nem az angol, se nem a magyar. Egy szép napon mind tökéletesíteni fogom, és el fogom őket tudni játszani, és akkor boldog leszek, igazán boldog.
(Ezzel ne foglalkozz:
1. 1x
2. 1x
3. 0x HI
4. 1x
5. 1x
6. 1x
7. 1x HI
8. 1x
9. 1x
Z. kb. 30. Ex.: 0)
