[Ezek a sztorik javarészt japánoktól származnak, akik vagy szájról-szájra mesélik, vagy az interneten posztolgatják javarészt a 2channelre, anoním. Mivel ázsia több részén is felbukkannak ugyan olyan, vagy kísértetiesen hasonló motívumok a mende-mondákban, bölcsebbnek találtam csak "Ázsiai rémmeséknek" nevezni a fordítás sorozatot "Japán rémmesék" helyett, bár eredetileg ez volt a címe. A történetek javarészt egyedülállóak, nem összefüggőek, hacsak máshogy nincs jelölve (mint pl. az "A Mester és én" sorozat). Ha a történet első szám első személyben íródik, az természetesen nem én vagyok. Angol fordítások alapján dolgozom. Több történet is gondolkozós kategória, növelve a para-faktort (ijesztő ha később esik le mi van :D). Ezekben az esetekben a megoldást is postolom, de ezek csak a "Megoldás" utáni szöveg kiemelése után válnak elérhetővé, így aki szeretne magától rájönni, nem kell azzal szembesülnie, hogy akarata ellenére lenyomom a torkán a lehetséges válaszokat, vagy szimplán a megoldást.]

Még egy találós/gondolozós rémmese, a nagyon egyszerû fajtából.

Újrahasznosítás

Az állomáson voltam, és egy padon ülve vártam a vonatomra. Mellettem egy hölgy foglalt helyet, karjaiban egy csecsemõt szorongatva. Nos, jómagam nagyon odavagyok a gyerekekért, így akaratlanul is odasandítottam a kis csöppségre.

A hölgynek feltûnt hogy a babát nézem, és barátságosan beszélni kezdett hozzám.
- Ez igazából nem is egy kisbaba hanem csak egy táska! - mondta, és felhúzta a baba ruháját, felfedve a hasán a cipzárt.

Most hogy így mondta, észrevettem, hogy mintha a baba szeme üvegbõl lett volna.

- Nahát, milyen élethû!
- Igen, tudom. Rengeteget kell vele dolgozni, hogy ilyen legyen. Sok idõbe is tellik. De engem igazán nem zavar, hiszen szeretem újrahasznosítani a dolgokat - felelte egy mosollyal az arcán.

Ekkor befutott a vonat és a nõ felszállt rá.

Én is ugyan arra a vonatra vártam, de egyszerûen képtelen voltam megmozdulni. Dermedten ültem és csak figyeltem ahogy a vonat eltûnik a messzeségben.