Bejegyzem, hogy pár évvel később lássam miért volt ekkora szünet a sok (javarészt privát) bejegyzéseim között, márpedig hogy túlságosan elcsúsztam a két beadandóval, az egyikből meghúztak, a másikkal még nem tudom mi lesz, a harmadikat újra fel kellett venni mert a neptun hűen magához nem tudta kezelni a tényt, hogy úgy osztályoztak, hogy vizsgafelvétel nélkül, de nem is megajánlott jeggyel, szóval, na. ÍGY állok a szarban! Nagyon nehéz szavakba önteni, hogy az elmúlt egy-két hónap egészen pontosan milyen volt, de miért is ne próbálnám meg, elvégre odakint hideg van, idebent jó meleg, jó a zene a háttérben ami annyit tesz hogy megfelelő mértékben elvont és beteg, és nem utolsó sorban megnyugtatóan közel vagyunk hajnali háromhoz (két órányira), mert az előtt akármilyen amatőr művész is vagy, úgysem mész aludni bazdmeg, mert a jó ötlet hajnali egykor fogja felrántani a szemhéjadat alaphelyzetből, mint a hiperaktív kisiskolás kora reggel az ablakot.

Mert most megkerülhetjük tizenhatszor vagy többször, úgy is oda lyukadunk ki, szóval minek kertelni.

Nyugodtan tessék elindítani ezt a zenét, nem hangos, nem zavaró és hangulatos, de igazán. Nem tetszik megbánni, na. :) Pont végigfutja ezt az agyatlan förmedvényt ami alatta van, míg a szám a végére ér. Ön csak nyer. Persze, nem muszáj. Hagyja csak úgy, meg ne is olvassa el a bejegyzést, de ha már így állunk, miért látogat Ön olyan blogokat amiket aztán nem is olvas? Sok más funkciójuk nincs. :D

Van ez, amikor szürke a világ, ugye? Nos, szeretek rajzolni (a hátteret is én rajzoltam, nem is tudom, meséltem-e már? ), szeretem a színeket, és most esküszöm mindenre ami szent, két hónapja egy frankón létező szürke rétegen keresztül látom az összes rohadt színt. Komolyan. Mintha photoshopban egy 10% transparent és fill layer állna köztem és a világ között. Vagy humánusabban kifejezve, mintha egy szürke szemüvegen néznék mindent, de itt annyi a különbség hogy a színek élei nem lesznek erősebbek, vagy markánsabbak, egyszerűen kilátástalanul és végtelenül elkeserítően szürke minden, bármi kellemes mellékhatás nélkül.

Szóval azt hiszem ezt a bizonyos szemüveget tolhattam vissza az orrnyerrgemre egyszer éppen, mikor is hazaérve azon kaptam magam, hogy az iskolából hazafelé úton - másfél óra - egész végig azon gondolkoztam, melyik lenne a legkönnyebb halálnem, hogy tudnám véghezvinni, mit kell elintéznem előtte, és hogy titkoljam el.

Nincs az a hátborzongatóan csalódott érzés ezen a világon, mikor leesett. Amikor szó szerint azon kapom magam, amikor leleplezem a saját perverz gondolataimat, hogy én nem szimplán elkalandoztam vagy fantáziálok, hanem a világ minden komolyságával racionálisan és következetesen tervezni kezdtem a dolgot. Mindezt úgy, hogy egyszerűen nem-vettem-észre! Csak mikor már itthon beléptem az ajtón. Nem tudom mikor csalódtam ekkorát magamban. Pont valamelyik nap beszéltük Esztivel, hogy ez az utóbbi pár hónap mindenkiből kihozta azt az igazi, megmásíthatatlan kalap szart, amit egyetemista csak elképzelni tud. Mindketten tök biztosak voltunk benne, hogy nekünk se rossz idegeink se hajlamaink nincsenek, és bumm! Hát, talán mégiscsak van valami, ahol nem sejtettük hogy bármi is lehet. Olyan mérhetetlenül kiábrándultam magamból, hogy arra szó nincs. Mintha megcsaltak volna, csak most épp az egóm sérült csúnyán. Én azt hittem, hogy legalább saját magamra nem jelentek veszélyt, szentül hittem mint püspök a bibliát, megkérdőjelezhetetenül, hogy én a saját agyamban a legnagyobb biztonságban vagyok, erre kiderül hogy nem nézek oda és szó szerint - bazdmeg, szó szerint - az életemre tör. Most őszintén?!

Ezt a tömör gyönyört valamelyik nap követtem el (már megint webcammal fényképeztem, olyan lassú bescannelni, hogy nem is tudom mikor scanneltem már utoljára - szóval nem látszik rendesen az árnyékolás és fura a szög). Azon a bizonyos napon valamiért arra a következtetésre jutottam, hogy a kötél a legegyszerűbb még ha nagyon kockázatos is, és eltarthat egy darabig ha a csigolya nem törik azonnal. De, kivitelezhető egy kötélből, bár legalább három métert kellene vele zuhanni, az emeli az azonnali halált (erre mondják hogy "szörnyethalt"?). Valamiért egy híd korlátjára gondoltam felkötni magát a kötelet, már csak azért is, mert ahol én lakom nincsenek hidak, és nem akarnám, hogy így lásson bármelyik ismerős.

Az alak mezítelen, és nem tudom miért, itt már teljesen tudattalanul rajzoltam. Mellesleg nincs nemi szerve, pedig ennyire szégyenlős nem vagyok, hogy nem rajzolok. Még meditálok rajta mit akartam vele magamnak üzenni, bár erős tippjeim már vannak. Az ott alatta a Duna. Nem tudom miért, lehet hogy mert minden nap elmegyek amellett a szar Duna mellett, és tudat alatt már a f@szom is kivan vele? :D