Újabb fordítás, az eddigi leghosszabb. Mint a többi, ez is egy japán fórumról származik (szerintem ez is 2ch) - azt hiszem ez a sztori igazi. Ez az első ami mellé így voksolok személyesen, de... majd látni fogjátok miért gondolom így. Hajmeresztő, hogy egyesekkel milyen ijesztő dolgok történnek meg a való életben!A kép nem a szóban forgó családot ábrázolja, csak én photoshoppoltam a sztorik mellé a képeket, hogy kellemesebb legyen az olvasás-élmény. :) Pusz ~~

[Ezek a sztorik javarészt japánoktól származnak, akik vagy szájról-szájra mesélik, vagy az interneten posztolgatják javarészt a 2channelre, anoním. Mivel ázsia több részén is felbukkannak ugyan olyan, vagy kísértetiesen hasonló motívumok a mende-mondákban, bölcsebbnek találtam csak "Ázsiai rémmeséknek" nevezni a fordítás sorozatot "Japán rémmesék" helyett, bár eredetileg ez volt a címe. A történetek javarészt egyedülállóak, nem összefüggőek, hacsak máshogy nincs jelölve (mint pl. az "A Mester és én" sorozat). Ha a történet első szám első személyben íródik, az természetesen nem én vagyok. Angol fordítások alapján dolgozom. Több történet is gondolkozós kategória, növelve a para-faktort (ijesztő ha később esik le mi van :D). Ezekben az esetekben a megoldást is postolom, de ezek csak a "Megoldás" utáni szöveg kiemelése után válnak elérhetővé, így aki szeretne magától rájönni, nem kell azzal szembesülnie, hogy akarata ellenére lenyomom a torkán a lehetséges válaszokat, vagy szimplán a megoldást.]

A furcsa család

Ez a hihetetlen történet tényleg megtörtént velem.
Minden akkor kezdődött, mikor tizenöt éves voltam. Az anyámmal, az apámmal, és a kisöcsémmel éltem együtt.

Újév napján miután befejeztük a TV-nézést, felmentem aludni, remélve, hogy szépet álmodom majd. Hát, ehyelyett rémálmot láttam (nem nagyon emlékszem, mit) és hirtelen ébredtem fel az éjszaka közepén.
Nagyon erősen vert a szívem, és olyan vizes volt a hátam, mintha valaki vízzel öntötte volna le. Felültem az ágyon, és így maradtam egy kicsit.

"Hát ez remek - egy rémálom újév napján!" gondoltam magamban, és nem nagyon volt kedvem visszaaludni, így gondoltam lemegyek egy pohár vízért.

Mikor beléptem a nappaliba, valamiért az egész családom ott ült a kanapén a TV előtt, pedig már éjfél is elmúlhatott (nem néztem az órára, de olyan hajnali két óra lehetett). Meg hát ilyenkor nincs nagyon semmi a TV-ben, de most valami hír ment benne (de ez is homályos).

De ez még semmi, a Tv teljesen néma volt...
És minden egyes ablak nyitva volt a szobában, pedig dermesztő hideg volt odakint. Nyilvánvaló módon valami nem volt rendben. A hideg azonnal kirázott.
"Mi a francot csináltok? Baj van a fejetekkel?" kiabáltam rájuk remegve.

Az öcsém erre "De... ah.. (túl halk, kivehetetlen hang)" és aztán sírni kezdett. Mikor ezt látták a szüleim, becsukták az ablakokat, kikapcsolták a TV-t, és mindezt minden szó vagy arckifejezés nélkül - az öcsémnek is csak egy mozduzlattal jelezték, hogy menjen fel a szobájába, majd ők is visszamentek a sajátjukba.

Egy ilyen ijesztő eset után méghozzá pont újév első napján* nagyon kikészített, és minden álom kiröppent a szememből. Még sokáig fent maradtam mangát olvasni a szobámban.

Reggel megkérdeztem a szüleimet, mégis mi a fene volt ez a kis közjáték éjjel, mire ők "Miről beszélsz te?!" Hatalmas különbség volt a hitetlenkedő arcuk, és az éjszaka látott, üres, kifejezéstelen arcok között, és bepánikoltam, "mi van ha szellemeket láttam az éjjel?!".

Nos, azt tudtam, hogy a barátaim úgysem hinnének nekem, főleg mert előző hónapban dobott a barátnőm, úgyis azt mondanák, a stressz hatására képzelődöm.

Pár nappal később az éjszaka során megint rémálmot láttam. Ezúttal emlékeztem is, mit: valami olyasmi volt, hogy valami nekicsapódott a fejemnek hátulról. Furcsa módon mikor felébredtem még mindig fájt, és olyan hülyeségekre gondoltam, hogy a kisboltban biztonságban leszek.

Mindemellett mániákusan azt hittem, hogy egy szellem támadott meg, és lerohantam a nappaliba, de senki nem volt ott. Az egész szobának égett szaga volt, talán mert hús lesz ebédre? És persze eszembe jutott a furcsa eset is, ami az új év első napján történt, és álmatlan éjszakát okozott.

Ez után február eleje tájt az egész testem viszketni kezdett. Először azt hittem csak kiszáradt a bőröm, de furcsa, égető fájdalmat éreztem a viszketéssel együtt, főleg hátamon és a tarkómon, ezért egyre többször vakaróztam. Miután a helyzet egyre súlyosbodott, bőrgyógyászatra mentem vele, és kenőcsöt kaptam rá. Fürdés után épp magamra akartam kenni, mikor a kisöcsém odajött hozzám, hogy "csinálhatom én?". Odafordítottam felé a hátam, de kenegetés helyett teljes erejéből ráütött a hátamra a kis öklével. Annyira fájt, hogy rákiabáltam, hogy "kifelé!".

A kisöcsém mindig elsírta magát, ha rákiabáltam, így hamar gyülekezni is kezdtek a könnyek. Mikor már gondoltam is magamban, hogy "Jaj, ne, sírni fog... sírni fog" már folytak is az arcáról az első cseppek.

Aztán furcsa mód az arca kezdte elveszíteni a kifejezést, ami ült rajta, egyre üresebb tekintettel nézett vissza rám, a végére pedig már kifejezéstelen arcal sírt...

Nagyon ijesztő volt, és akkor felnéztem a szüleimre, akiik ugyanúgy üres tekintettel sírtak. Teljesen besokalltam... Ahogy jobban figyeltem őket, mintha mondani akartak volna valamit, de semmit nem értettem. "Ahhh.... ee" ennyit tudtam belőle kihámozni.

Rögtön ezután minden vörös színbe fordult körülöttem, ami szépiába gyengült, majd éreztem, elhagy az eszméletem.

Vagy legalább is ezt hittem - mert a következő pillanatban egy teljesen más helyen voltam. De ez a hely is ismerős volt számomra, és kis gondolkozás után felismertem: az unokatestvéreméknél voltam.

A nagybátyám aggódó tekintettel nézett le rám.
"Mi... Ho... Hogyan kerültem ide?!" Elképzelésem sem volt mi a franc folyik itt. Aztán egyre többen jöttek be a szobába. Úgy okoskodtam, hogy eddig valószínűleg álmodhattam, de az még mindig nem volt világos, mégis mit keresek a nagybátyáméknál, miért vannak itt a nagyszüleim, és miért is vagyok tetőtől talpig bekötözve?! Kezdtem bepánikolni.

'Talán el sem kéne neki mondanunk, nem emlékszik semmire' hallottam a nagyapám hangját. De a nagybátyám azt felelte 'Nem, el kell mondanunk neki. A támadót még nem találták meg, és a rendőrség kérdezősködni fog.'

És aztán elmondott nekem mindent. Valaki felgyújtotta a házunkat Január elsején, és az otthonom még aznap porig égett.

Én csak a puszta szerencsének köszönhettem, hogy túléltem, mert a kisboltban voltam. De úgy tűnik belefuthattam a támadónkba, mert valaki megsebesített egy ütővel, a tarkómon csapott vele, és még jópár helyen megsebesített, emiatt veszítettem el az emlékezetem. Azonnal kórházba vittek, és egy ideig válságos volt az állapotom. Mikor jobban lettem, a nagybátyámékhoz kerültem.

Már Március volt. Az elmúlt két hónapban amnéziától szenvedtem, és egészen idáig rehabilitációra szorultam, úgy tűnt, most térnek vissza az emlékeim.

Csak sírtam és sírtam: mindenem odaveszett ami fontos volt az életemben, és az elmúlt két hónapban erről fogalmam sem volt. A nagyszüleim fájdalmas arcal néztek rám. A nagybátyám félrenézett, de a nagyszüleim elsírták magukat, és együtt zokogtunk, hárman.

A testem tele sebekkel, minden mozdulatért fájdalommal fizettem. Úgy be voltam kötözve mint egy múmia.

Az ablakok, amik valamiért az éjszaka nyitva voltak; a családom a kanapén kifejezéstelen arcal; a rémálom amiben fejbevágtak; minden vörös körülöttem - mint a kirakós darabkái, úgy állt össze a fejemben a kép.

A támadót azóta sem találták meg. A kötéseim levették, de csak egy helyen volt a sebektől érintetlen a hátam: a közepén, egy kis öklöcske alakjában.

Már öt éve történt mindez, azóta a sebek is, a kéznyom is halványulni kezdett.

Sajnálom, hogy ez a történet ilyen hosszú, és rosszul megírt. Az emlékek a támadásról örökre velem maradnak. A történet önmagában nem ijesztő, de a tény, hogy a merénylő szabadon járkál, nagyon is az, legalább is nekem.
Köszönöm, hogy elolvastad.

*na jó, mostmár meg kell jegyezni: azért van felháborodva, mert úgy tartják az újév első napja pontosan leképezi, milyen lesz az elkövetkezendő év. az ő esetében nagyon ijesztő!