La li ho ~

Több mint egy éve nem írtam ebbe a blogba (szimplán azért, mert van még két másik, és idáig azokkal csesztem el az időt ;A;), de gondoltam mégis visszajövök ide. A design még mindig a régi, és attól tartok el van csúszva a háttere -o< Ez idáig nem tudom hogy nem tűnt fel. Mindesetre gondoltam hozok valami kis meglepit, ha már így ennyi ideig nem láttuk egymást, én és a régi blogom! ^^' A japán rémtörténetes fordításaimról van csupán szó. Ezek a sztorik nagyon sok helyről lettek gyűjtve, bár leginkább japán legnagyobb fórumáról a 2ch-ről, így felelősséget nem vállalnék értük. A fordítást angolról végzem, japánul annyira nem tudok ^^" Viszont a gyűjtést japán gyűjtőktől szedem. ^^

Van tíz sztori amit már emlékszem, hogy feltöltöttem valahova, illetve még pár amit sehova nem raktam fel. Ezekben a sztorikban az is érdekes, hogy sok filmet ihlettek meg (illetve nyilván ez oda-vissza is működött). Emlékszem egyszer régen még erre a blogra kezdtem el írni a creepy hide-and-seek-ről egy hosszú bejegyzést, de elveszett az egész - na az a sztori pl. úgy került a mozikba (vagy csak dvd-kre? nem tudom), hogy egyre-egyre nőtt a hisztéria egy legenda körül, ami olyan pár éves múltra tekinthet vissza. És amikor már tényleg nagy nyilvánosságot kapott a szotri, egy élelmesebb rendező meglátta benne a lehetőséget és leforgatta - pont fordítva mint az Ideglelés, ahol a stáb hintette el a legendát. Ami még másik fontos tényező, hogy nem merem biztosra állítani,. hogy ezek a sztorik mind japánok, de azt hiszem hülye is lennékha ilyesmit mernék állítani. Szerintem senkinek nem kell bemutatni, hogy egy-egy ilyen szájról-szájra terjedő rémsztori mennyire gyorsan szeli át az országhatárokat, így valószínűleg ezek a történetek ugyanúgy elmesélésre kerülnek egy kóreai ottalvós bulin mint egy kínai diákok szünetek közötti beszélgetéseiben. Meg persze a miénkben is akár! ^^ Sok ilyen városi legendára rá lehet ismeri egyes horrorfilmekben, sőt akár többen is. A legelső amit annak idején lefordítottam, egy bemelegítésnek tökéletes példány, nem annyira ijesztő, és nagyon tipikus is. Enjoy!!! ^o^

'Te vagy az anyukám?'

A zebránál vártam, mikor egy férfi hirtelen hozzámszólt.
Olyan huszon-valahány éves lehettem, egyetemista koromban, és nem emlékeztem rá, hogy valaha is lett volna gyerekem.* És ha ez nem lett volna elég, a férfi már jó harmincon túl lehetett.
Hátrahőköltem, és azt mondtam neki "Nem. Én... én nem... nem engem keresel."
Nagyon meglepettnek tűnt, mikor hallotta a válaszom. Olyan arcal nézett rám, mint aki fel sem fogja hogy szegezhetnek neki egy ilyen nyilvánvaló hazugságot. Az Ő reakciója lepett meg ENGEM.

Mikor a lámpa zöldre váltott, gyorsan otthagytam. Ez talán bunkónak hangzik, de a hatalmas szemeivel, azzal a sárga táskával a nyakában, és a gyűrött ruháiban egy mentálisan visszamaradott embernek tűnt.
Ekkor találkoztunk tehát először, de a rá következő pár évben még jópárszor összefutottunk.

Attól a naptól fogva ugyanis a férfi mindig várt rám, ugyanott, és feltette azt a bizonyos 'Te vagy az anyukám?' kérdést. Nagyon kellemetlen volt, de amint nem-el válaszoltam, békén is hagyott. Nem tűnt ártalmasnak, így úgy éreztem, azért nem kell emiatt rendőrségre menni, vagy ilyesmi.

De később már az egyetem körül is felbukkant, ahova jártam, így úgy döntöttem, ideje tisztáznom vele a dolgokat.
Jól emlékszem, határozottan kijelentettem neki, hogy soha többé nem szeretném látni, és visszataszítónak tartom.
Sikerült lekoptatni, ezek után jó ideig nem láttam.

Miután lediplomáztam Tokióban, visszaköltöztem a szülővárosomba.
Egy évre rá egy barátom hívott Tokióból.
'Képzeld mi történt! Találkoztam azzal a férfivel aki téged zaklatott, azt kérdezte tőlem "Hol van az anyukám?" Úgy megijesztett, hogy egy szó nélkül elrohantam!'
Ezt hallva persze azonnal eszembe jutott, 'hát persze, az a férfi!'. Azt hittem ez már mind a múlté, és semmi közöm nincs már hozzá.

De rá egy évre Anyák Napján egy hervadt szegfű feküdt a küszöbünkön. Azonnal tudtam, 'ez ő volt!' és nagyon megijedtem. Elmondtam mindent az apámnak, és úgy döntöttünk, elmegyünk a rendőrségre. De, persze, senki nem vett minket komolyan. Semmi ártalmasat nem tett. Ennek ellenére nagyon kényelmetlenül éreztem magam.

Rá pár hónapra az egyik este nagyon sok hó esett. Az úton mentem, mikor a semmiből egy kocsi tűnt fel, és megcsúszott a havas úttesten, és elütött.
Egy pillanatra elvesztettem az öntudatom, és mikor ismét magamra eszméltem, már a kocsi és egy fa közé voltam szorulva. Egyáltalán nem tudtam moccani, és az egész testem fájt, de ami igazán megrémisztett mégiscsak az volt, hogy senki nem felelt a kétségbeesett sikolyaimra.

Valahol a közelben tűz gyúlt, és akkor azt hittem mindennek vége* amikor hirtelen meghallottam egy ismerős hangot: 'Anyu! Anyuuuu!'
Ő volt az!
Mielőtt felfogtam volna, már kiabáltam is, 'Itt! Itt vagyok, segítsen!'
Úgy tűnt ő is a balesetben sérült meg, hiszen az egész testét vér borította. Keresztül küzdötte magát a vastag hórétegen, és segített kimenekülnöm. Akkor végre jobban meg tudtam nézni magamnak, és láttam, ő sokkal súlyosabb sérülésektől szenvedett, mint én. Ennek ellenére csak mosolygott rám.
'Te vagy az anyukám?' Kérdezte ismét.
Egy leírhatatlan érzés lett rajtam úrrá és tört ki belőlem, de csak annyit tudtam kinyögni 'Igen... igen.' majd zokogni kezdtem.

Mikor megtöröltem a szemeimet és felnéztem, már nem volt ott. Abban a fél pillanatban csupán, de egyszerűen eltűnt.
Akkor láttam utoljára. Évek teltek el azóta hogy utoljára megpillantottam. Még mindig nem tudom ki, vagy mi lehetett ő, bár nem hiszem hogy szellem, vagy ilyesmi...
Mikor havazik, azon kapom magam, hogy rá gondolok - a fiamra, akinek sosem tudom már meg a nevét.


*itt valószínűleg abortuszra, vagy esemény utáni-ra gondol
*kigyulladt kocsi + karambol + folyó benzin = BUMM