Azt hiszem már párszor említettem ebben a blogban, hogy nyakig vagyok az ezoterikában, és hihetetlenül érdekel. Ez már évek óta így megy, és érdekes felfedezéseket teszek az átlagemberek hozzállásával kapcsolatban. Én úgy érzem, az emberek egyre inkább nyitnak a dolog felé, egyre többen vannak tisztában például ezoterikában használatos kifejezésekkel. Ma már bebizonyították az aura létezését, eddig csak nekünk volt tény, mostmár végre mindenki számára az (ettől függetlenül az aurafényképezősdi baromság, ne költsetek ilyenekre pénzt). Ami engem a legjobban érdekel, az a lélekvándorlás, főképp azért, mert én magam is láttam jónéhány előző életem egy-egy darabkáját, így kijelenthetjük: nekem ez nem hit, hanem tény. Tudom, hogy volt x előző életem, és azokból láttam kisebb jeleneteket, viszont az egészet még egyiket sem. Vannak viszont, akik máshogy élték meg, ki ne hallott volna arról a kislányról, akinek az első szava a "Hallo, Leila?", vagy a kisfiúról, akik név szerint ismerték az előző életükbeli rokonaikat, és pontosan vissza is tudták vezetni a családjuk házához a doktorokat. A világ egyre inkább nyit a lélekvándorlás felé is, nemes egyszerűséggel azért, mert már nem fél szembenézni a tényekkel, és liberálisabb annál, mintsem elintézzen egy ilyen élményt egy legyintéssel, mondván "olyan bizony nincsen".

Minél többet foglalkozom az okkultizmussal, és minél inkább egybeszövődik a mindennapjaimmal, annál inkább értem a világot. Mostmár kezd az egész összeállni, és egy értelmes képet kialakítani a mindenségről. Például annak is oka van, miért szeretnék Japánba kiköltözni, és honnan ered a Japán iránti rajongásom, mert bizony nem az animek vagy mangák kapcsán kezdődött. Mikor 14 éves voltam, mindig néztem a Minimax utáni zenés műsort, mert tetszettek az ott játszott számok. Ez után mindig jött az akkori Anime+, ma már Animax. Ezt sosem néztem, úgy voltam vele, hogy mese. Később aztán láttam a Blue Gendert, és megtetszett (bár később utáltam, nem bírtam Marle-t), és hatalmas Inuyasha fan lettem. Volt is róla valami hülye kis oldalam, mikor netem is lett. Viszont részemről ennyi volt a dolog, szerettem az anime-eket, tudtam hogy japánból származnak, de nem keltette fel az érdeklődésemet az ország. Nem az a fajta vagyok, aki megszeret valamit, és kötelességszerűen minden azzal kapcsolatosat direkt mód magára erőltet, csak azért, mert köze van hozzá. A dolog sokkal később kezdődött, egy-két éve. Ültem az ágyamon, elmélkedtem, és egyszer csak beugrott egy emlék. Tök ugyanolyan volt mint bármelyik másik, ahogy emlékszel magadra másodikos korodban, semmi különbség nem volt közte, nem volt nagy fehér fény, angyali jelenés, gyanús hangok a fejben, semmi. Csak beugrott, hogy egy osztálytársnőmmel leveleztünk órán olyan nyolc éves forma korunkban. A probléma csak az volt... hogy minden gyerek egyenruhában volt. Fekete-fehérben. Mindenkinek fekete volt a haja, nem úgy, mint magyarországon, ahol vöröstől szőkéig minden színben pompáznak a kis buksik. Katonás rend volt, és amire a legjobban emlékszem, az az az örömteli érzés volt, hogy mennyire jobb vagyok mindenkinél az osztályban, mert én tudom a legtöbb kanjit, és ez a levélen is látszik. És hogy a barátnőm írása még mindig csupa hiragana lesz, kicsit kesze-kusza, görbe vonalakkal. Onnantól nem volt megállás, és ahányszor arra gondolok, hogy kiköltözöm, egy olyan kellemes érzés ragad el, hogy "haza fogok utazni". Sajnos most nincs időm erről bövebben mesélni, de holnap azt hiszem mesélek magamról, milyen voltam kiskoromban, mik miatt néztek hülyének, és pont ezek miatt sok jellemzőm úgy illik az átlag japán felfogásba, mint csavar az anyába. Vagy mi. De most sajnos tényleg nincs időm, és bármennyire is lóg ilyen hülyén a levegőben ez az utolsó pár mondtat, muszáj vagyok így hagyni. Na majd holnap, most megyek zuhanyozni ~