(Ha a bejegyzés során esetleg eleredne az orrotok vére, rosszul lennétek, vagy bármilyen módon legyengítene titeket, kérlek tudassátok velem! Érdekelne egy teória!)

Szívesen kezdeném úgy, hogy ikszipszilon éves korom óta foglalkozttat a kérdés, de gyűlölök hazudni, és ott kerülöm, ahol lehet. Nem emlékszem mióta. Az viszont bizonyos, hogy az utóbbi 3-4 évben - igen, pont "abban" a bizonyos kritikus időszakban - nagyon sokszor elgondolkoztam rajta. Mi az élet értelme? 

Ha a suliban valaki feldobja a kérdést, az biztos, hogy csak valami szimbolikus értelmezés lesz - Miről beszéljünk órákig? Hát, mondjuk mi az élet értelme? Röhögés, hülye viccek: Szex! Hogy jól érezzem magam! Hogy festhessek! Az élet értelme a szerelem!  Nagyjából ilyen válaszokat kapnánk, egészen a legelborultabb ötletekig.

De igazából arra akartam rámutatni: életünk legfontosabb, legsúlyosabb kérdése mindig is egy olyan kérdés volt, ami az órákon át tartó, végeérhetetlen vitát jelenti, konkrét eredmény nélkül. A végtelen beszélgetés. 

Kerestem rá választ a vallásokban, és igazából egyik sem árult el sokat. Mikor rájöttem a megfejtésre - ami már erősen vallásfüggő - megértettem, hogy azért, mert ezt nem lehet csak úgy elmondani. Viszont vallástól függetlenül is érvényes az én válaszom. Nagyon szívesen elmondom, ha érdekel.

Általában abból szoktam kiindulni ilyen helyzetekben, hogy mi lenne, ha nem lenne? Azt hiszem itt elbuknánk azonnal, nem? Pont hogy nem válaszol meg semmit. Vagy mégis?

Most egy mondat alatt végigfutottunk egy teljes kört! Gratulálok, remélem még senki nem fulladt ki. Ugyan is: Azt kérdeztem: Mi az élet értelme? Aztán azt mondtam, nézzük meg, mi lenne, ha nem lenne. De mi lenne? És visszatértünk teljesen ugyan oda, csak más szavakkal. Igazából, mennyit változtat az élet megjelenése a világegyetemben? Ha akár az egész terjút rendszert is hazavágjuk, igazából semmit, olyan elenyésző m,értékű lenne a veszteség, ami bármilyen normális életet nem megkövetelő helyzetben is előfordul. Fúj, ez most nem annyira világos, ugye? Nem tudok magyarázni, hisz ismertek.

Szóval.

No life. Nincs élet. Ez alatt ne csak az embert értsétek, hékás! Az élet nem csak az ember. Minden életre kiterjedően gondolkozunk (egyelőre). Kint a világűrben bolygók, naprendszerek, csillagrendszerek tűnnek el és bukkanak fel újabbak folyamatosan. Ha az ember nem jelenne meg itt, és - tegyük fel a későbbiekben elpusztítja a Tejút rendszert - lerombolja a környezetét, okozva ezzel a saját maga halálát, igazából nem mozdult el semmilyen mutató, nem? Simán benne van a statisztikában. Ma mínusz hat bolygó, holnap plusz tizenöt, holnapután mínusz egy naprendszer, utána három kétszer akkora, az után meg még több minden tűnik el, és megint lesz valami...

Csak azért mert itt élet van, ezek a mutatók nem mozdulnak el. De miért? Hogy hogy ilyen pinduri szerepünk van? Akkor mi értelme van itt lennünk?

Szerintem a kérdést alapvetően rosszul közelítik meg az emberek.

Nem az a lényeg, mi mit jelentünk a világegyetemnek, hanem nekünk mit jelent az. Mit is? Játszóteret. Mire? Az életre. Végre eljutottunk valahova, ami még nem dob vissza az eredeti kérdéshez! Ez máris eredmény.

Ebből kiindulva próbáljunk puhatolózni úgy, hogy nem jutunk vissza ugyanarra a kérdésre. Ha nekünk a világegyetem csak játszótér, akkor nem lehet, hogy félrekalkuláltunk valamit? Nyilván a világ nagyobb mint mi. Igazából nem is tudjuk mekkora! De kérdés: megváltoztatta valakinek is az életét a tény, hogy ezt nem tudta? Nem (vonjuk ki ebből azokat, akiket a sötét korokban a csillagászatért akasztottak. Itt most teljesen másra gondolok, szerintem értitek). Tehát akkor lényeges-e ez? Nyilván nem. Sőt, merészkedjünk tovább, nincs csapda szag! Tudjuk hol a világegyetem vége? Nem. És ha van vége, mi van azután? És az után? Hol az egész vége, és ha vége van, akkor...? Hm, anomália! Az emberi elme gyűlöli őket, mert nem tudja hova tenni. Igazából ezen már egész kiskorban végig mennek a gyerekek:hol a vége, és ha vége van, mi van azon túl? És akkor megijedsz egy kicsit. Ismerős?

Érdekes, nagyon-nagyon érdekes, hogy úgy tűnik, nincs vége. Végtelen. Ami szintén ellentmond mindennek. Viszont ha valami ennyire abszurd - mert mondjuk ki, nem vagyunk már gyáva ötévesek - abszurd, hogy valaminek ne legyen vége, vagy ha van, akkor kell lennie még valaminek, amiben benne van - ha ez ennyire felfoghatatlan, akkor ha töprengsz rajta, mire jutsz? Egyrészt arra, hogy nyilván ez minket tökre nem érint. De ha nem érint, és nem is lényeges, és csak egy eszköz számunkra: akkor nem lehet, hogy ez a játszótér, amiben mi játszadozunk, csupán egy eszköz, nekünk? HOgy mi vagyunk, akik teremtették, és pont azért ilyen felfoghatatlanra, hogy mi magunk ne értsük? 

Vad, tudom. De mindent megteszek, hogy miután sikerült mindenki szemében hülyének beállítanom magam, legalább megmagyarázzam az egészet.

Az élet értelme akkor derül ki, mikor közeledik a vég. Vagy mikor halál-közeli élmény ér minket. Pergett már le valaha a szemetek előtt az életetek? Ezek nem annyira éles képsorok, vad filmszalad az agyadban, mint azt beállítani szokták. Színek sokszerűsége, összeolvadva, vadul rohanva egymás után, de ami igazából képpé teszi, az az érzelmek. Érzelmek! A legfontosabbak számunkra az érzelmek! Gondoljatok bele, bármit is csináltok, mindig érzelemre hajtva teszitek, még ha szerelem nélküli szexre is vágytok. Kéjvágy -> szexualitás -> testi kielégültség -> nyugalom! A nyugaloma  végcél. És az szerintem kétséget kizáróan érzelem, még ha ami a kényszerét ki is váltja egy egyszerű ("egyszerű") testi mechanizmus. Innen persze tovább is vágtázhatunk minden másra, a nyilvánvalóbbaktól kezdve (szerelem) az összetettebbekig (<- ez baromi nehéz szó! D=), mint a bosszúvágy - aminek a célja végül is a nyugalom vagy az öröm egy kegyetlen verziója), és még tovább. Bárhogyan, bármit is vezettek le bármerre, mindig azt kapjátok a végén, hogy az emberekben a legfontosabb hajtás az érzelem, vagy összetett, vagy egyszerűbb változataiban.

Az érzelmek lennének az élet értelme? Elég grandiózus dolog hozzá, hogy az legyen, de nem vettünk mindent górcső alá, és így, az első jónak tűnő válaszra rábökve nem lehetne nyugodtan aludni, nem?

Tapasztalat. Tapasztalat, és érzelmek. Ez már jobban hangzik, nem? A tapasztalat az érzelmek hosszú sora, egyik kiváltva a másikat. És mi bennük még a fontos? Hogy alapjában véve, szükségünk van hozzájuk valami elengedhetetlenül fontos dologra. Egymásra. Szükségem van rátok, hogy érezzem, hogy élek, és létezem. Máskülönben, teljesen értelmetlen volna a létezésem. MÉg ha fóbiásan gyűlölném is az embereket, akkor is szükségem lenne rájuk, mint a levegőre, vagy a vízre. Ők tesznek engem is emberré, valami különállóvá, mégis mindenem attól függ, létezik-e rajtam kívül más is? Cogito, ergo sum - Gondolkodom, tehát vagyok. ÉN vagyok, de ti? És ha én vagyok, de ti nem, akkor mi értelme van nekem itt lennem?

Abszolúte semmi. Értitek már? Képzeljetek el egy óriási mezőt. Ez most nem vicc vagy egyszerű szemléltetés, hanem tényleg! Egy óriási mező rendel. lehet nappal, éjszaka, rátok bízom. Óriási mező. MOst vegyük körbe kerítéssel. Megvan? Lehet drótos, vagy fából, de alapszabály: nem lehet rajta kimenni. És most... pakoljuk meg! legyen ez egy óriásiu vidámpark! Szellemkastély, hullámvasút, célbalövölde, minden, amire emlékeztek a vidámparkokból. De van egy alapszabály: senki nem lehet ott, csak is ti! A gépeket nem kezeli senki, maguktól mennek. A célbalövöldénél te szeded magadnak a jutalmat, ha nem nyertél, akkor is, és így tovább. Nyugodtan szakítsd erre időt, hunyd le a szemed, és járd körbe a vidámparkodat. Élvezd ki! Nem kell sorban állni, akkor veheted el a plüsst a polcról, amikor akarod, annyiszor mész végig a szellemvasúton, ahányszor jól esik. Aztán egy idő után már ismered minden kis rését is ennek a hatalmas birodalomnak. Nem életszagú? Változtassuk mágikus-vidámparkká! Minden nap teljesen új dolgok jelennek meg! De egy idő után a legújabb dolgok sem fognak örömet okozni. Miért? Mert hiányzik a legfontosabb, ami nélkül nincs értelmed: a többiek. Emberekre van szükséged. Élő, lélegző, való emberekre, alternatív önmagaidra, különben egy idő után elhatalmasodik rajtad a depresszió, elveszted az érdeklődésed, és a halálba vágysz. Ez van.

De akkor az élet értelme maga az ember lenne? Vagy persze pontosítsunk: az emberek? Ez is sovány, de valahol túl sok is. Az emberi test eszköz csupán. Egyrészt korlátoz, és ha korlátozva vagy minden nehezebb - tehát sokkal mélyebben megtapasztalható. A rengeteg ember rengeteg féle, és az életed során megszámlálhatatlan mennyiséggel találkozol belőlük, van aki közel áll hozzád, van aki nem.

Az élet értelme a tapasztalás, és az érzelmek. Azért éljünk, hogy egymást éltessük, így vagy úgy. Ez nem azt jelenti, hogy mindneki boldoggá tesz mindenkit - dehogy, De élni engedi azzal, hogy ő maga is létezik. Ilyen szempontból egy ilyen grandiózus dolog mellett a világegyetem tényleg eltörpül, és úgy hangzik, mint egy fejlettebb ember alkotta képzet. Ha igazából a tudat az, ami valóban létezik, és annak kell tér, hogy fejlődhessen, nyilvánvalólag felbontja magát ezer darabra, és úgy szerez tapasztalatot - mert egyedül képtelen. Ehhez kell neki egy rakat szabály, és a játszótere...